Grafikán szinte semmit nem csináltunk. Én a szobát a tarthatatlan állapotú MacBookommal már feladtam. Ebéd, aztán filmóra. A Jó, a Rossz és a Csúf legendás jelenetét elemeztük, amikor állnak hárman egy háromszögben állnak, és egymásra néznek. Utána megnéztünk pár videót, amit a diákok készítettek e jelenet alapján. Az egyikben Bror bátyja is szerepelt. A hangsúly a tekinteteken van, azt kell kiemelni a videóban. Ugyanis nekünk is készítenünk kell egy rövid jelenetet. Brorral, Jennie-vel és Santosszal lettünk egy csoport. Jennie hiányzott, tehát az óra javarészt ötleteléssel telt. Elég beteg ötleteik voltak, például hogy leteszünk középre egy rakás tacós kupont, hárman körbeállják, szemeznek egymással, majd egymáshoz hajigálnak olyan dolgokat, mint strandlabda, plüssállat, és egy kartondoboz. Mikor mindenki belehal ezekbe a komoly fegyverekbe, a kamerás észbe kap, és gyorsan felveszi a kuponokat. Nagyon pihent agyúak tudunk lenni, tudom.
Otthon már szó sem lehetett pihentagyúságról. A pörköltre figyelni kell! Hagymát daraboltam, bőgtem, csirkét tisztítottam, káromkodtam, mikor a filészacskóból a húslevet magamra borítottam, fűszereztem, vígan dalolásztam, miközben a pöri jókedvű rotyogással adta a tudtomra, hogy vegyem kisebb lángra. Végül is nem pont olyan lett, amire számítottam, de semmi baj nem volt vele. Kinézetre is jó volt, meg ízre is. Szerintem túl sok csibét tettem bele, na de üsse kő! Karin mellettem megfőzött egy tasak rizst, azzal tálaltam a nyamit. Saláta is készült mellé, egészen illett is hozzá. Apa szerint ugyanis az igazi pörkölt valami tényleg savanyú savanyúsággal jó, például koviubival. Na igen, de az igazi pörkölt marhából vagy disznóból készül! Így ehhez a porhanyós csirkehusihoz bőven megfelelt a friss, szeletelt zöldségek hada. Vikingék befalták, ízlett nekik.



Szeptember 26., szerda

A mai nap komoly esélyesként pályázhatna a ,,Karmos Réka Anita legszerencsétlenebb napja" címre...
Hogy is kezdődött? Ja, igen, emlékszem.
Nagyban rohanok a buszmegálló felé, mert már amúgy is késésben vagyok. A drágalátos, csodaszép, újságpapírmintás táskám ezt a pillanatot választja, hogy a szíja végleges búcsút vegyen a karabinertől, és hatalmas csattanással landoljon az egész cókmók az aszfalton. Egy pillanatig csak álltam, a legkülönfélébb mocskolódó szavakat rágtam, aztán végül felkaptam a két fülénél fogva, és eliramodtam a buszmegálló felé. A buszra feljutottam, nem is voltam késésben, hála az égnek. Az eső szép lassan cseperészett. Leszálltam, futottam a suli felé. Illetve a tornaterem felé. Ott azonban feltűnt, hogy a másik csoport tagjai mennek be az ajtón. Akkor a mieink máshol vannak... Telefon természetesen otthon, Fészbukon meg senki nincs fönt ilyenkor, tehát inkább bementem a suliba. Vártam. Senkit nem láttam a csoportomból. Unalmamban kifújtam egy tincset a szememből. Naná, hogy leköptem. Még jó, hogy senki se látta. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek a tornaterembe, legfeljebb útbaigazítanak, hogy hol vannak a többiek. Átöltöztem, vígan bemasíroztam. Természetesen senki sehol, csak a tanár akasztgatott valamit a táblára. Megkérdeztem, hogy mizujs. Azt mondta, orientáción vagyunk, adott térképet, és mondta, hogy öltözzek át, kimegyünk. A könnyem kicsordult, mert odakint az ablaküvegen csordultak le az esőcseppek. Hideg van, zuhog, és akkor még futkossak is egy térképpel a kezemben, egy olyan városban, aminek a nagy részét nem ismerem, ráadásul ÉN, aki megy egy fél kört a ház körül, és már visít, hogy elveszett!?!? A sapkám, mondanom se kell, semmit nem ért a zivatar ellen. A bőrkabátom se nagyon. A térkép teljesen elázott, még a zsebemben is, és ugyan miért találtam volna meg akár egyetlen pontot is, ami jelölve volt a térképen? Épp egy parkféleségben sétálgattam, az iskolától több száz kilométernyire, mikor hirtelen a látóterembe került egy apró kutyácska. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, egy ,,szevasz, kutyi"-val el is intéztem volna. A kutyi nem így gondolta, a fejébe vette, hogy ő egy bátor, rettenthetetlen emberevő zsebvéreb, és parányi, de csattogó fogacskákkal a nyomomba eredt. Na ennek a fele se volt tréfa, a legközelebbi fára lendületből felpattantam, és körülbelül öt perce játszottam a mókust, mire a felelősségteljes gazdi megérkezett a pórázzal, és sűrűn elnézést kért. Hát, volt miért. Az incidens után azonnal visszafordultam az iskola felé. Megtépázottan, elázva, dühösen estem be a terembe, a tanár kezébe nyomtam a térképet meg a ceruzát, aztán Mickisékkel elmasíroztunk ebédelni. Megkajáltunk, aztán ők elmentek órára, mi meg Brorral és Jennie-vel unatkoztunk. Végül (mert mit csinál egy unatkozó Réka?) megostromoltuk a McDonald's-ot, gazdagabb lettem három sajtburgerrel és egy nagy vaníliás shake-kel. A shake-et hamar megittam, majd utam a mosdó felé vettem. Mikor lehajoltam, és előredobtam a hajamat, hogy majd felállva hátravethessem, hát, még felidézni is fájdalmas, de izomból belevágtam a fejem a mosdókagylóba. Kínomban már csak röhögni tudtam magamon. Most komolyan! Mit vétettem??
Természettudomány. Jonas adott nekünk egy feladatlapot. Mint kiderült, házidolgozat, jövő hét péntek a határidő. Na tessék! Még ez is... bár a kérdések nem olyan nehezek...
Irodalmon még egy kicsit tököltünk Az átváltozással, aztán a csoportok elkezdték bemutatni a munkáikat. Mi még nem kerültünk sorra. Ezután mehettünk haza.
Megint csak a McDonald's-ban kötöttünk ki, de én most nem ettem semmit, kifelé bámultam az ablakon, szerencsétlenségem okain töprengve. Mikor már a buszmegállóban álltam, elment mögöttem az egyik osztálytársam, aki éppen egy másik osztálytársunknak integetett, aki két méterre állt tőlem. Ez teljesen hétköznapi esemény, a sors aznapi otromba játéka folyamán azonban szabályosan sokkot kaptam, mikor megláttam a srácot. Nem csúnya, nem ijesztő, semmi különös, csak egyáltalán nem számítottam egy ismerős arcra se a buszon. Szegény biztos megjegyezhette azt a döbbenetet, ami kiült az arcomra. 
A buszon ülve aztán rám tört valami, nevezzük aprócska honvágynak. Könnyeztem, és a barátaimra gondoltam, meg a családomra. Azonban ez hamar elmúlt, mikor otthon már röhögve soroltam a többieknek a vacsora mellett, hogy milyen érdekes napom volt.
Este Nilsszel és Pärrel futballmérkőzésre voltunk hivatalosak, a Sundsvall játszott a Gefle IF ellen. Alaposan eláztam, Nils meg lehülyézett, amiért nem álltam be az esernyője alá. Valljuk be, igaza volt. Szerencsére a meccset fedett lelátón ültük végig. A futball tényleg egy csoda: két röpke órára minden bajomat és keserűségemet feledtette velem. Akkor is, ha a sors még nem élte föl az aznapra szánt balszerencse-adagomat: Mikael Dahlberg nyolcvankettedik percben szerzett góljával ugyanis nyert a Gefle.

Szeptember 27., csütörtök.

Sikerült elaludnom, így azon kaptam magam, hogy ha nem sietek, el fogok késni az első, igazi svédórámról! Bizony, csütörtökönként tartják nekünk, 10:10-től 11:10-ig. Végül késedelem nélkül beestem, a kiírt terem előtt már üldögélt egy srác. Magas, szőke, helyes arcú, kékszemű. Nem értettem, mit keres itt, hiszen itt most a cserediákoknak lesz különóra, ő meg nyilvánvalóan svéd, nemde? Hát nem. Mikor a tanárnő, Margareta beinvitált minket, kiderült, hogy francia, és Louisnak hívják. Később befutott az olasz lány, Giulia is. Megkaptuk a könyveinket, ami valami felsőbb hatalom közbenjárása nyomán ugyanaz, amiből otthon tanultam Zsófival a svéd nyelv csínját-bínját. Gyakoroltuk a kiejtést, olvastunk, jó volt. Giuliának egész jól megy a svéd, szegény Louis viszont folyton akadályokba ütközik a kiejtés terén. Hiába, a francia kacifántos nyelv...
Mikor vége lett, elérhetőségeket cseréltünk, majd ők ketten átmentek az Åkersviksskolanba, én meg megvártam Mickiséket a kajálda előtt. Ettünk, aztán futottunk angolra. Angolon filmet néztünk: Mark David Chapmanről szólt, a csókáról, aki lelőtte John Lennont. Engem dühített a csávó. Nagyon. Szerencsére a film rövid volt. Utána olvastuk a könyvünket.
Természettudományon lehetett az idővonalat csinálni, és a házidogát is. Én elkezdtem kikeresni pár adatot a feladatlaphoz, és vázlatszerűen leírtam a papírra.
Ezután mindenki ment választott tárgyra, kivéve engem. Én hazaestem, kajáltam, aztán mentem kosarazni. Nem volt edzőnk, viszont kábé hatan voltunk, így magunkat edzettük. A lányok nagyon kedvesek voltak, segítettek, és sokat nevettünk, mert kiderült, hogy némelyikük igazán bolond is tud lenni. A vége fele kicsit rakoncátlankodni kezdett a bokám, de összességében elég jó edzés volt. Valljuk be: az egész nap jobb volt, mint a tegnapi!

Szeptember 28., péntek

Reggel Pärrel és Nilsszel mentem, utóbbi egy kisbőrönddel szállt be a kocsiba, ugyanis hétvégére Stockholmba volt hivatalos egy haverinájával. Suliban médiával kezdtünk. Egy kukacot rajzoltunk, ahogy végigkúszik egy föld alatti járaton. Az enyém a végén meghal, majd csodaszép betűkkel írva egy örök igazság jelenik meg felette: THAT'S LIFE!
Ezután töri következett, ahol egy videót néztünk az amerikai polgárháborúról. A téma maga komoly, de a videó alá olyan vidám és nevetséges dalocskákat vágtak be, hogy óra végére a könnyem folyt a visszafojtott röhögéstől, és féltem, hogy fel fog robbanni a fejem. Mellettem Brorék azon röhögtek, ahogy én röhögök.
Ebéd, de nem a legjobb módon zajlott le, volt egy elég heves veszekedés Mickis, Timothy és Bror között, aminek az lett a vége, hogy irodalomra már csak hárman, Timothyval és Jennie-vel mentünk. Miután Bror és Mickis távol voltak, nem tudtuk előadni az előadnivalónkat. Jennie az anyag, én pedig a svéd nyelv pontos ismerete nélkül nem tudtam volna hiteles képet festeni a többieknek a modernizmusról. Úgyhogy ez kimaradt. Óra után szerencsére összeakadtunk Brorral és Mickisszel, és újra szent volt a béke. Elmentünk osztályfőnökire, de negyed óra várakozás után inkább a McDonald's felé vettük utunk. Rendeltem egy szokásos nagy vaníliás shake-et (nem lehet megunni), és egy McWrapet. Ez az étel számomra elég bonyolult, de végül a bendőmben végezte. Mickis később csatlakozott hozzánk, és elmentünk egy új táskát venni nekem. Találtunk egy kezelhető méretűt. Semmi érdekes, kék Adidas. Le volt árazva 450 koronára... nagy akció, mit ne mondjak. Azért alkalomadtán megkérdezem Karint, hogy esetleg meg tudná-e varrni a másik tatyómat, így már két használható táskám lenne.
Este megbeszéltük a másnapi programot: holnap lovagolni megyünk Maijával, és Pär anyukájával, Gudrunnal! Illetve Maija lovagol, mi meg inkább távolról szemléljük az eseményeket. Jó kedvem lett, Gudrun ugyanis nagyon kedves egyén.

Este átmentünk Andersékhez, a legifjabb Dahlmannak, Adriannak ugyanis aznap volt a szülinapja. Jelen voltak e jeles eseményen: Pär, Karin, Maija, Gabriel, Gudrun és Lennart (Pär és Anders szülei), Ulrika szülei, Anders családja, valamint szerény személyem. Beszélgettünk, tacót faltunk, illetve a dohányzóasztalon volt egy kis tálban... nos igen. Répa és uborka, szeletekre vágva, mellettük kisebb tálkák, bennük mártogatósok. Abszurdul hangozhat, tudom, de ne ítéljetek, amíg nem próbáltátok!

Evés után kis muzikális est következett. A nagyszülők a nappaliban hallgatták Gudrunt, aki csodaszépen zongorázott. Mi Pärrel, Anderssel és Edwinnel, Anders nagyobbik fiával a Guitar Herora szavaztunk. Egészen belejöttem, kitaláltam, hogy feltétlenül akarok egy ilyet ide a svéd otthonomba, és otthonra, Magyarországra is (remélem, kedves szüleim, figyelmesen olvassátok soraimat). Pär elárulta, hogy Maija és Nils már egy ideje az ő fülét is rágják a Guitar Heroért. Szerintem Pär lassan beadja a derekát, mert Anderssel nagyon jól elgitározgattak, mi Edwinnel viszont kidőltünk.

Szeptember 29., szombat

Karin ébresztett, megreggeliztetett, aztán vártuk Maijáék érkezését. Ez hamar meg is történt. Összekaptam magam, és készen álltam az indulásra. Gabriel,és Maijáék barátja, Frida is velünk tartott. Öten zsúfolódtunk a parányi Volvo S40-esben, de ki lehetett bírni. Egészen kimentünk vidékre. Mikor megálltunk, Gudrunnal először is megvártuk, amíg a fiatalok tornacsukáikat csizmákra cserélték, majd elindultunk az istállóba. Nem a kedvenc állataim a lovak, de ezek gyönyörű példányok voltak. Sokkal egészségesebbek és jól tápláltabbak voltak, mint azok az agyondicsért lovak otthon. Mondjuk az is igaz, valószínűleg a hideg miatt párnásabbak ezek a paripák, de csodálatosan szép volt mindegyik. Nekem Gabriel lova tetszett a legjobban, egy hatalmas, fekete példány. Maijáék a többiekkel együtt kilovagoltak, mi meg Gudrunnal elsétáltunk egy vízesés felé. Gudrun azt mondta, ez a vízesés svéd mértékkel kicsinek számít. Én ostoba nem vittem fényképezőt, de Gudrun csinált néhányat, valahogy majd levadászom őket, hogy ti is láthassátok: NEM kicsi a vízesés!
Felsétáltunk a tetejéhez, aztán le. Közben beszélgettünk. Többek között a felsőoktatásról is, ugye egyetemi éveimet valahol ebben a zimankós országban képzelem el. Elmondtam, hogy nálunk csak néhány államilag támogatott hely van, a többiért elég sokat kell perkálni. Gudrun elmondta, hogy itt minden teljesen ingyen van. Ha a közeljövőben nagyobb számú magyar egyetemista jelenne meg Svédországban, és a svéd sajtó kivonulna megkérdezni, minek a hatására érkeztek, valaki feltétlenül említse már meg a blogomat! Magasabb olvasottságra vágyom. Ezután elsétáltunk egy olyan helyre, amit Gudrun szerint Maija kiskorában nagyon szeretett, mert kis, bérelhető faházacskákkal volt tele a környék. Mikor odaértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a faházacskák nagy részét elbontották. Inkább felsétáltunk egy dombra, az erdő szélére, és megebédeltünk. Gudrun termoszban hozott teát, és két szendvicset, valamint két almát. Ettünk, közben beszélgettünk. Családról, utazásokról, nagyon jól eldiskurálgattunk. Ezután visszamentünk az istállóhoz, ahova már Maijáék is visszaérkeztek. A lovak tűzforróak voltak, és gőzölögtek! Királyul néztek ki, de jó érzés volt őket az átfagyott kezemmel simogatni. Maijáék leszerszámoltak, aztán visszaváltották ruháikat, és hazafelé vettük az irányt. Délután pihengettem, majd hazajött Pär, és vacsiztunk. Utána a szülők elmentek egy koncertre, amit Pär bankja finanszírozott, és aminek a bevételeiből betegeket támogattak (én is mentem volna, de az előadó nem igazán tetszett, és dolgom is volt estére). Én mostam, pakolásztam, rajzoltam, majd mikor Pärék hazajöttek, mindenki lefeküdt aludni.

Szeptember 30., vasárnap

Karinék a nyárilakba mentek, én pedig dél körül a konyhába, és a Szkájpon elcsevegtem kedves családommal, akik épp nagy számmal képviseltették magukat új, nagymarosi nyaralónkban. HÁHÁ! Végre nem kell titokban tartani! Igen, Nagyi, én végig tudtam az egészről, ne nézz rám csúnyán!

Épp egy tál gabonapelyhet majszoltam, ők meg gombás csirkét készültek enni. Mivel itt jelenleg üres a hűtő, a pocakom fájdalmasan megkordult, de eszemben se volt panaszkodni. Azt viszont már furább volt látni, ahogy ők pulcsiban, talán a fázósabbak kiskabátban járnak-kelnek, és hogy a teraszon készülnek enni. Én meg itt már a télikabátomat hordom, és ha bármelyik Dahlman is azt mondaná, hogy együnk kint, biztos, hogy produkálnék egy műsírást.
Juc körbevitte a netbookot a házban, én meg ámuldoztam. Tudtam, hogy Anyának van ízlése, na de ez... ez valami remek!

Délután hazaértek Karinék, majd Nils is beesett. Vacsiztunk, aztán végignéztem, ahogy a Real 5:1-re lealázta a Deport.